Delia Steinberg Guzmán

Nem lehet eléggé hangsúlyozni az alapvető különbséget a klasszikus értelemben vett filozófia és a között az intellektuális-verbális tevékenység között, amivé a filozófia manapság leegyszerűsödött. Napjainkban kevesen merik filozófusnak nevezni magukat. A filozófiaoktatás a különböző gondolkodási rendszerek és azok megalkotóinak történeti áttekintésére, illetve egyik-másik elmélet vagy szerző jelentősége fölötti vitára korlátozódik.

Röviden összefoglaljuk, mit is értünk filozófia alatt, és hogyan ültetjük át a gyakorlatba, figyelembe véve, hogy korunk zűrzavarát tovább tetézik a téves elképzelések és a rosszindulat, amely minden megkülönböztetés nélkül alkot ítéletet a jóról és a rosszról. Egy olyan korban élünk, amelynek a többihez hasonlóan sajátos értékei vannak, és tagadhatatlan gondokkal küzd. Az utóbbiak elől homokba dugni a fejünket értelmetlen, hiszen így nem juthatunk el a megoldásukhoz. Bátran rájuk mutatni nem a borúlátás jele, hanem józanságra vall.

Költők és filozófusok gyakran útnak nevezik az ember áthaladását az életen, és ha más-más módon is, de foglalkoztatja őket ennek az útnak a minősége és végcélja. A hétköznapi nyelv is használja azt a megfogalmazást, hogy valamit az életút részének tartunk vagy épp attól eltérő iránynak gondolunk. Az élet mint út figyelemfelhívó, szimbolikus kép, amelyen elgondolkodva talán választ is kaphatunk egy-egy kérdésünkre.

Ember mivoltunk egy gazdagító, de félelmetes belső kettősséggel szembesít: a gondolatok és az érzelmek egy helyen, a pszichében vannak. Szanszkritul ezt a kettősséget káma-manasznak nevezik. A vágyak (káma) és gondolatok (manasz) keverékéről van szó, amelyben a kettő nem mindig segíti, sőt inkább akadályozza egymást. A tiszta, vegyítetlen gondolkodást felettébb nehéz elérni, és túloznánk, ha azt állítanánk, hogy ezzel már nincs gondunk.

A kreativitáshoz tudásra van szükség, a tudás megszerzése pedig időbe és ismétlésekbe kerül. Sokszor mondják, hogy az embernek spontán kell cselekednie ahhoz, hogy kifejezhesse, ami a „bensőjében megszületik”. De miféle „bensőről” van szó?

A Világegyetem egy hatalmas élőlény, makrobiosz, amely az abszolút istenségből származik. Amikor megnyilvánul, testbe költözik, és mindig elveszíti, amikor újra egyesül őselvével. A Világegyetem tehát, mint megnyilvánult lény, egy Szellemnek és Anyagnak nevezett kettősség révén jelenik meg. Ez a polaritás jellemez minden lényt, amely a megnyilvánult Világegyetemet alkotja.

Egyetértünk azokkal az ősi tanításokkal, amelyek a manapság elfogadottnál sokkal hosszabb múltat tulajdonítanak az emberiségnek. Ezek szerint az ember már azokban a régmúlt időkben megjelent a Földön, amikor bolygónk még nem szilárdult meg teljesen, és már akkor fontos kapcsolat alakult ki a lakóhely és lakói között. Ez a hajdanvolt ember sok különböző evolúciós fázison ment át, és a fizikai megjelenésétől kezdve egészen a metafizikai szintig különféle változásokon ment keresztül. Teste egyre inkább tökéletesedett, és tudata egyre éberebbé vált.

Az állatoktól, a növényektől és az ásványoktól a racionális és intelligens elme különböztet meg, ezért nyilvánvaló, hogy benne kereshetjük az ember természetes központját. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének olyan pillanatok, amikor a tudat a test szükségleteivel vagy az érzelmek ingadozásaival foglalkozik. A cél azonban az, hogy az elme magaslataiból lássuk el a test és az érzelmek szükségleteit.